Mivel
én igazi falusi parasztlány vagyok, kinek gyermekkorában igencsak
korlátozottak voltak a kultúrális lehetőségei, így kínosan próbálok rá
figyelni, hogy a kisdedek előkelő nevelésben részesüljenek. Ennek
szellemében mindegyiket beírattam zongorázni, amikor elérték az írástudó
kort. Azt nem sejtettem, hogy ez rám komoly plusz terheket ró majd,
valamint nem gondoltam végig azt sem, hogy gyakorlatilag tökéletesen
zenei analfabéta vagyok, így nem tudok segíteni nekik, ha elakadnak a
tananyagban.
A
kölyköket ez egyáltalán nem izgatja, lazán veszik az akadályokat, én
pedig fogcsikorgatva járok rendszeresen a fellépéseikre. Azért a
csikorgás, mert egy-egy ilyen rendezvény kb. másfél órás, és az én
kicsinyeim ebből kb. 2 percet szerepelnek. Mivel már elég hosszú ideje
járnak a zenesuliba, részt vettem száz hangversenyen, gyakorlatilag az
összes darabot hallottam, és azonnal kiszúrom, ha valaki valahol
téveszt. Viszont a címét nem jegyeztem meg egyiknek sem.
Idén
is eljött a nagy nap, amikor a kisdedeket kirángattuk a - szombati nap
lévén - virtuális világukból, pingvinbe öltöztettük őket, és harsány
ordítozás közepette elindultunk a fellépésükre. Közvetlenül a cél előtt,
kb. huszonöt kilométerre az otthonunktól ráébredtek, hogy otthon
hagyták a kottákat. Oké, úgyis korábban jöttünk egy órával, gyerekek
kidobva a sulinál, indíts haza! Félúton jártunk, mikor utánunk
telefonált a zongoratanárnő, hogy nincs gáz, neki van kottája.
Úr
és Parancsolóm hörögve fordult meg, én némán nézelődtem kifelé az
ablakon, és hallgattam, ahogy életem párja hosszasan ecseteli szülötteim
negatív jellemvonásait.
Mire
a hangversenyterembe értünk, már nagyjából rendeződött a drágám
vérnyomása, és elfoglaltuk a helyünket a párnázott székeken, hogy a
büszkeségtől bepárásodott szemmel hallgathassuk meg kisdedeink apró
ujjacskáinak játékát.
Verőfényes
tavasz lévén iszonyatos meleg volt a teremben, ezért ablakot nyitottak.
Hogy ettől, vagy a lehúzott kocsiablakon becsapódó huzattól kezdett
könnyezni a szemem, azt nem tudom, de egy idő után már alig láttam,
ezért próbáltam papírzsepit keresgélni a táskámban. Persze Úr és
Parancsolóm azonnal rámpisszegett, hogy ne turizzak a tatyóban, üljek a
seggemen nyugodtan. Próbáltam, de amikor már olyan érzés volt a
szemhéjamon, mintha behintették volna sóval, újra keresgélni kezdtem.
Időközben
felkonferálták Mozart Varázsfuvoláját, amit négykezesben adott elő két
profi művész. Szólt a zene, én vakargattam a szememet, majd Úr és
Parancsolómra pillantottam. Látom ám, hogy piszkosul dudorodik oldalt a
nadrágjának a zsebe, gondoltam, éljen, neki van zsepije! És két ujjal
határozottan rányomtam a dudorra.
Hát
nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban! Ő ugrott székestől majdnem
másfél métert, én meg kikerekedett szemmel bámultam rá. Az az izé a
zsebében a saját varázsfuvolája volt!
Elkapott
a röhögőgörcs, miközben néma kussban kellett üljek, de szerencsére
megtaláltam a zsepit, így a többi vendég a meghatódottságnak tudta be,
hogy végigzokogtam a darabot.
Úr
és Parancsolóm kifelé menet megjegyezte, hogy nem tudok viselkedni, és
többet nem jön el velem. Szelíden kijavítottam, hogy pontosabban
nélkülem fog eljönni, majd beharangoztam, hogy esténként kötelező
jelleggel Mozartot fog hallgatni.
Ha ilyen hatással van rá?
Remy
